A szellő szárnyán

A homokos talaj teljesen elnyelte a lépteik zaját, miközben a kőjárat egyre mélyebbre vezette őket a föld alá. A hűvös fuvallat, ami az ismeretlenből áradt, furcsa, dallamos füttyel játszott a falak egyenetlenségein. Olyan volt, mintha a hegy maga suttogna nekik biztató szavakat, végképp elűzve a fenti ház feszültségének utolsó morzsáit is. A kiszabadított kutya vidáman loholt az élen, időnként hátra-hátrapillantva, mintha ő maga lenne a legavatottabb útikalauz ezen a sötét helyen.
– Ha ez a szél így énekel, a végén még táncra perdülök – jegyezte meg Bandi halkan, miközben óvatosan támogatta a nénit. Az idős asszony arcán a korábbi rémület helyét átvette a gyermeki kíváncsiság. Meg-megérintette a sima, hideg kőfalat, miközben a huzat lágyan borzolta ősz hajtincseit.
Borda magasra tartotta a lámpást, amely sárgás fénnyel vonta be a folyosó íves mennyezetét. A fanyar pincebűz már teljesen a múlté volt; a levegőben most a tölgyfalevelek és a nedves moha tiszta illata keveredett. Mirella elégedetten figyelte a kis csapatot. Bár a sötétség sűrű volt, a suttogó szél nemcsak utat mutatott, de reménnyel is megtöltötte a szívüket.
Hirtelen a kutya halk vakkantással megállt egy éles kanyarulatnál. A falak itt tágasabbá váltak, és a távolban, a suttogó huzat irányában, egy halvány, kékes fénysugár derengett fel. A szabadság szele már kézzelfogható közelségbe került.