A suttogó huzat

A megrémült kutya, amint érezte a feszítő tölgyfadongák tágulását, egy utolsó, kétségbeesett rántással végre kiszabadította a mancsát. Nem futott el; hálásan megnyalta Borda kérges tenyerét, majd behúzott farokkal Mirella szoknyájához dörgölődött, mintha benne sejtené a megváltást. A lány halkan elmosolyodott, megvakarta a jószág füle tövét, miközben tekintetével már a sötétlő, alacsony kőjáratot fürkészte. A fojtogató, fanyar szagot hirtelen felváltotta az éjszakai mezők tiszta, hűvös illata, ami ebből a földalatti folyosóból áradt.
– Úgy tűnik, a ház ura nemcsak bort tartott odalent, hanem egy diszkrét menekülőutat is – suttogta Mirella, miközben felegyenesedett. – Bandi, hozd le a nénit is, itt lent sokkal tisztább a levegő, mint a fenti gyanakvásban.
Borda már előre is lépett, hatalmas vállával szinte teljesen kitöltve a szűk járat száját. Óvatosan benézett, lámpását előretartva. A sárga fény megcsillant a nedves falakon, de a talaj itt száraz homokból állt, amin friss lábnyomok helyett csak a szellő fodrozódott. Az idős asszony Bandi támogatásával, reszkető lábakkal ereszkedett le a létrán, de amint megérezte a kintről szivárgó huzatot, az arcára megkönnyebbülés ült. A kis csapat nem késlekedett; a hálás kutyával az élen elindultak a titokzatos folyosó sötétjébe, maguk mögött hagyva a feszült kőházat.