A pince fenekén

A harmadik fok reccsenve engedett Mirella súlya alatt, de a lány egyetlen kecses mozdulattal átlendült a következőre, mintha csak egy vásári tánclépést mutatna be. Borda óriási tenyere azonnal ott termett a vállánál, biztosítva a támaszt, miközben maga is megkezdte a kevéssé diszkrét leereszkedést. A korhadt fa sirámai ellenére mindketten épségben érték el a pince döngölt agyagpadlóját.
A lámpás sárgás fénye szétoszlatta a nyirkos homályt, feltárva a boltozatos helyiséget. A falakon vastag penészréteg tenyészett, ám a sarokban felhalmozott törött hordók mögött valami megmozdult. Nem egy mesebeli fenevad lapult ott, hanem egy riadt, lesoványodott pusztai kutya, amelyik a szűk résbe szorulva próbálta kiszabadítani elakadt mancsát. A falba vésve friss, mély karcolások árulkodtak a kétségbeesett próbálkozásairól.
– No, hát ez a roppant rémség őrizte a pince kincseit – jegyezte meg Mirella halk mosollyal, és óvatosan közelebb guggolt. Borda határozott mozdulattal tolta félre a nehéz tölgyfadongákat, hogy kiszabadítsák a pórul járt jószágot.
Fent, a csapóajtó peremén Bandi kikukkantott, majd megkönnyebbülten hívta közelebb az idős asszonyt is. A kutya szorult helyzete mögött azonban, a hordók takarásában egy alacsony, falba vágott kőjárat sötétlett, ahonnét friss levegő szivárgott.