A korhadt fokok

Mirella nem az a fajta volt, aki sokáig tűri, hogy a bizonytalanság rágja a csontjait. Egy gyors pillantással jelezte Bordának, hogy rántsa szélesebbre a nehéz tölgyfa lapot, miközben ő maga egy lépést hátrált, és a lámpást magasabbra emelte. Borda megragadta a fémgyűrűt, izmai megfeszültek, és egyetlen, fojtott reccsenéssel teljesen feltárta a sötét torkot. A fanyar bűz szinte fizikai erővel csapott ki a mélyből, de most már nem volt visszaút.
A tátongó nyílás alatt egy korhadt, de még álló falétra fokai látszottak, amelyek a nyirkos homályba vesztek. Bandi halkan felszisszent, és szorosan az idős asszony mögé húzódott, aki görcsösen markolta megviselt kötényét. Mirella azonban nem habozott. Letérdelt a peremre, és a lámpás fényét mélyen a lenti sötétségbe vetítette. A kaparászás elnémult, helyét egy nehézkes, szaggatott lélegzetvétel vette át odalentről.
– Ha ott lent egy kincsesláda lapul, remélem, legalább illatosítva van – suttogta Mirella, igyekezve elütni a levegőben vibráló rettegést, bár a gyomra neki is rándult egyet. Elszántan intett a többieknek, majd óvatosan ráhelyezte a lábát a legfelső fokra. A feszült lakók a hátuk mögött, a fenti ház csendjében egymást figyelték, de a pince mélyén most dőlt el a sorsuk.