A Mélység Szája

A folyosó végre egy kisebb, boltíves kamrába torkollott, ahol a levegő mintha még sűrűbbé vált volna a fanyar szagtól. A halvány lámpafényben, a terem közepén, félig a falba süppedve, félig a penészes padlóra borulva, egy rozsdás, vasalt csapóajtó tátongott. Kissé nyitva volt, egy vékony résen át pedig a mélység feketéje nézett vissza rájuk. Abból a résből áradt a fullasztó bűz, mintha maga a föld nyitotta volna meg a száját, hogy kiköpje a titkait.
Mirella szorosan maga elé kapta a kendőjét, de a szag még így is a tüdejébe mart. Borda, mint egy árnyék, elébe lépett, kezével azonnal a rejtekhelyén lapuló kés markolatára csúszott. Szeme élesen pásztázta a rés mögötti sötétséget, készen állva bármilyen váratlan mozdulatra, ami onnan előbukkanhat.
Bandi egy éles levegővételt követően ijedten hátrált, beleütközve az idős asszonyba, aki már remegő ajkakkal mormolt valami fohászt. „Mi… mi van ott lent?” – kérdezte Bandi rekedten, hangja alig hallható a saját szívdobogásától. Mirella nem válaszolt. Közelebb merészkedett a csapóajtóhoz, amennyire csak a gyomra bírta. A karomnyomok a falon, melyek eddig is kísérték útjukat, most egyenesen a csapóajtó rozsdás vasalataihoz vezettek, sőt, a fa szélén is friss, mély karcolások éktelenkedtek. Mintha valami nemrégiben, eszeveszetten próbálta volna feltörni – vagy épp bezárni.
Egy halk, de tisztán kivehető kaparászó hang szűrődött fel a nyitott résből. Mindannyian megdermedtek, tekintetük a csapóajtó réstárkájára szegeződött. A hang egy pillanatra elhallgatott, majd újra megszólalt, ezúttal mintha közelebbről jött volna. A feszültség tapinthatóvá vált, szinte vibrált a hideg, nedves levegőben. A mélység hívása most már nem csak vonzás volt, hanem egy fenyegető, nyitott száj, amely válaszokat követelt. Mirella tudta, hogy bármi is várja őket, odalent rejtőzik, a fojtogató bűz és a rejtély forrásánál.