A kékes ragyogás nyomában

A kékes fény, ami először csak apró pontnak tűnt a távolban, minden egyes lépéssel határozottabbá és hívogatóbbá vált. A kis kóbor kutya vidám csaholással lódult meg a táguló járatban, szőrös farkát ütemesen csóválva, mintha csak azt üzenné: nincs már messze a cél. Borda kissé lejjebb eresztette a lámpást, hiszen a falakról visszaverődő derengés már bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy lássák a lábuk alatti egyenetlen, de száraz talajt.
– Nézzék csak, ott fent! – suttogta Bandi izgatottan, miközben gyengéden támogatta az idős asszonyt. A néni hálásan mosolygott a fiúra, és bár a léptei még bizonytalanok voltak, az arcát már teljesen besugározta a megkönnyebbülés.
A folyosó legvégén a sziklák természetes módon megnyíltak, egy széles, függőleges repedést alkotva, amelyet kívülről sűrű vadrózsabokrok és borostyán takart. Ezen a zöldellő függönyön átszűrődve nyert a kinti holdfény különös, kékes árnyalatot. A friss, éjszakai levegő akadálytalanul áramlott be a járatba, magával hozva az erdei föld és a közeli patak tiszta illatát.
Borda odalépett a réshez, és óvatosan, de határozottan félretolta a tüskés ágakat, hogy szabaddá tegye a kijáratot. Mirella bátorítóan bólintott a többieknek. Az idős asszony lépett ki először a csillagfényes éjszakába, mélyen beszívva a szabadság illatát, miközben a megmentett eb már a harmatos fűben hempergőzve ünnepelte a sikeres menekülést.