A csillagfényes ösvény

A harmatos fű hűvöse kellemesen csiklandozta a kiszabadított eb mancsait, miközben a társaság tagjai végre teljesen kiegyenesíthették a hátukat a nyomasztó, szűk kőjárat után. Borda óvatosan visszaengedte a vadrózsabokor ágait a sziklarésre, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen megtört levél se árulja el a titkos kijárat helyét a kíváncsi urasági kopók előtt. Nem volt felesleges a fokozott óvatosság: a holdfényben úszó tisztás szélén, a fák sötét árnyai között egy keskeny, de jól járható ösvény kanyargott lefelé a völgy irányába.
– Na, kedves mami, a nehezén túl vagyunk, most már csak a lábunkat kell szaporázni a puha mohán – suttogta meleg, biztató hangon Bandi az idős asszonynak, miközben gyengéden felsegítette a nedves fűből a halkan vakkantó kutyust. Az asszonyka hálásan megszorította a fiú erős karját, arcán a megkönnyebbülés és az új remény meleg mosolya ragyogott fel.
Borda határozott léptekkel haladt az élre, széles vállaival szinte pajzsot vonva a többiek elé, miközben éber szemei folyamatosan pásztázták a sötétedő erdő sűrűjét. A távolban, a fák lombkoronái felett lassan kirajzolódott a biztonságot nyújtó öreg tölgyfa jellegzetes sziluettje. A hűvös éjszakai szél jótékonyan fújta el a pince áporodott szagát a ruháikból, miközben a kis csapat csendben, de megkönnyebbülten indult meg a biztonságot ígérő fák védelmébe.