Menedék a tölgy alatt

A puha moha és a száraz levelek szinte teljesen elnyelték a lépteik zaját, ahogy a kis csapat egyre mélyebbre hatolt az ezüstösen derengő rengetegbe. A kiszabadított kutya hálásan dörgölőzött Bandi lábához, mintha pontosan tudná, hogy a nehezén már túljutottak. Az idős asszony léptei is könnyebbé váltak; a friss éjszakai levegő és a szabadság szele láthatóan új erőt öntött a megfáradt tagjaiba. Bandi halkan, tréfásan megjegyezte, hogy a hercegi kopók most biztosan a saját farkukat kergetik a sötét pincében, ami még a feszülten figyelő Bordát is halk kuncogásra bírta.
Az ösvény hirtelen kiszélesedett, és a fenséges, öreg tölgyfa tövében kirajzolódott egy ismerős, megnyugtató sziluett. Mirella gondosan álcázott, ponyvás szekere várt ott rájuk, vastag fenyőágakkal és száraz gallyakkal letakarva, pont úgy, ahogy hagyták. Borda azonnal nekilátott az ágak száraz, nesztelen eltávolításának, miközben Bandi felsegítette a nénit a szekér hátuljába, puha, meleg gyapjútakarók közé.
A kutyus egyetlen könnyed ugrással követte őket, és azonnal fészket kapart magának a szalmában. Mirella elégedetten vette szemügyre a biztonságos menedéket: a dupla fenekű rekeszekben lapuló csempészáru érintetlen volt, és a szekér tökéletes búvóhelyet nyújtott az éjszakai pihenőhöz. Itt, a csillagok védelmező fénye alatt végre mindannyian kifújhatták magukat, készen arra, hogy hajnalban új utakra induljanak a szabadság felé.