A szegénytelep határában

A szekér kerekei némi nyikorgással kapaszkodtak fel a túlsó, iszapos partoldalra. A hűvös patakvíz kimosta a küllők közül a piactéri port, s amint újra szilárdabb talajt értek, Borda megrázta magát, alaposan megtáncoltatva a nyakára terített posztóköpenyt. Megfontolt, halk léptekkel haladtak előre a mogyoróbokrok takarásában.
Mirella elégedetten paskolta meg a ló nyakát, majd a gyeplőt lazábbra fogva igazított egyet saját kámzsáján. A sűrű növényzet mögött kanyargó keskeny csapás már egyenesen a szegénytelep szélső, dőlt kerítései felé vezetett, kikerülve a főbb utakat.
A fák védelméből kiérve a levegő érezhetően megváltozott: a patak friss páráját lassanként felváltotta a nedves szalma, a tőzegfüst meg a konyhai maradékok jellegzetes, fojtogató szaga. A kunyhók sűrűjében a csönd nem békét jelentett, hanem óvatosságot; minden dőlt kapu és elhasznált ponyva mögött gyanakvó tekintetek lapultak.
– Na, öregem, beértünk a sikátorok közé – suttogta Mirella halkan, alig észrevehető, halvány mosollyal a szája szélén. Borda mély morranással válaszolt, miközben tekintete már a szűk utcácskák homályát kémlelte, ahol az öreg Jakab házának füstje derengett a tetők felett.