A fűzfák hűvös rejtekén

A füzek kinyújtózó, sárgás ágai végül védelmező boltozatot vontak a kis szekér fölé, kiszorítva a piactér felől még halkulva hallatszó morajlást. Mirella megállította a kordét a gázló sekély vize előtt, ahol a patak csendes locsogással mosta a kavicsos partot.
– Úgy bizony, öregfiú, innen már nyert ügyünk van – mondta derűsen, miközben előhúzta a frissen szerzett posztóköpenyt a rekeszből. Gyors mozdulattal magára terítette a nehéz, dohos szagú anyagot, amely csodásan tartotta a melegséget, majd Bordára is ráigazította a rejtő takarót, hogy elfedje a kutya feltűnő idomait.
A túlparti nádtorzsák közül hirtelen egy megrémült jobbágyfiú bújt elő, aki egy nyaláb rőzsét szorongatott a mellkasához. Amikor meglátta a hatalmas fekete árnyat s a szekeret, felkiáltott volna ijedtségében, ám Mirella egy szempillantás alatt előhalászott a batyujából egy kis adag aszalt gyümölcsöt.
– Csendesen, öcsém, a csókák meghallják! – intett mosolyogva, s a meglepett gyermek markába nyomta a csemegét. – Szaladj haza, és mondd meg odahaza, hogy a vásártér felől ma nyugodtan hozhattok fát, a kalmár emberei el vannak foglalva.
A fiú szeme felragyogott, s hálás bólintással tűnt el a mogyoróbokrok sűrűjében. Borda elégedett horkantással csapta hátra a fülét, Mirella pedig megfontolt léptekkel útnak indította a szekeret a sekély gázlón át, ahol a víz selymesen locsogott a küllők között.