A Számok Paragrafusa

A párkány közepén egy alacsony, kőből faragott pult állt, amelyen három rézszínű, vésett korong nyugodott. A falra rótt szimbólumok nem költői igazságtalanságokról meséltek már, hanem puszta számtanról: elkobzott búzafejadagokról, röghöz kötött jobbágyok lajstromáról és büntetésekről, amelyeket a legkisebb engedetlenségért mértek ki.
Az idős asszony közelebb lépett, és csontos ujjával az egyik vésetre mutatott. „Ez a tized törvénye” – sziszegte élesen, szemeiben szikrázó dühvel. „Azt hitték, a kövek közt elrejthetik a rablásaik rideg szabályait.”
Bandi nem teketóriázott. Odalépett a pultoz, és dühösen megmozdította a középső rézkorongot. A fémszerkezet éles, karcoló hang kíséretében kattant egyet, s a kékes derengés hirtelen bíborszínűre váltott a pult alatt. A fal mélyéből nehéz láncok csikorgása hallatszott, mintha az ősi mechanizmus megértette volna a betolakodók szándékát.
Borda halkan, élesen felmordult, miközben a pult mögötti kőfal lassan megrepedt. Egy szűk, lefelé tartó átjáró nyílt meg előttük, ahonnan már nem csupán a hideg kék fény, hanem meleg, dohos levegő áradt feléjük. Mirella intett a többieknek, hogy ne habozzanak, s a csapat határozott léptekkel haladt tovább a megnyílt járatba, maga mögött hagyva a kőbe vésett paragrafusokat.