Az Elnyomás Kódexe

A lépcsők könyörtelenül folytatódtak lefelé, a levegő sűrűn átitatva az ősi bánat visszhangjaival. A kékes lumineszcencia hideg, könyörtelen tisztasággal tárta fel a sziklába vésett borzalmakat. Itt egy faragvány nem csupán erőszakos elválasztást ábrázolt, hanem nyilvános megaláztatást: egy tudóst, méltóságától megfosztva, arra kényszerítettek, hogy egy gúnyos hivatalnok előtt térdeljen, miközben könyvei lángokban álltak. Lejjebb, egy másik egy alig csecsemő gyermeket mutatott, aki szolgaság jelével megbélyegezve, anyja karjaiból szakíttatott el.
Mirella elfojtotta lélegzetét, csendes harcot vívott a feltörő düh hullámaival. Kezei ökölbe szorultak. „A vérüket szívták, aztán a lelküket is elvették!” – kiáltotta, hangja éles, mint a penge. Bandi ökölbe szorította a kezét. „Meddig még? Meddig tűrjük?” – kérdezte rekedten. Az idős asszony szeme szikrázott a homályban. „Amíg nem nézünk szembe azzal, ami ide vezetett. A gyökerekkel, amik mindent megfertőznek.”
Borda mély, torokhangú morgása most már szinte nyögéssé vált, mintha a falakba vésett fájdalom rezonálna benne. A kék fény vibrálni kezdett, pulzálása felgyorsult, mintha a mélység maga is érzékelné a csapat elkeseredett haragját. A lépcsősor egy pillanatra szélesebb, síkabb részhez vezetett, egy kis párkányhoz, ahol a falak már nem domborműveket, hanem összetett szimbólumokat és hieroglifákat mutattak, mintha az igazságtalanságok pátosza mögül most az elnyomás rideg mechanizmusai bontakoznának ki. A válaszok ígérete lebegett a levegőben, de a harag lángja még élesebben égett, ahogy a mélybe hatoltak.