A Kékes Mohaszőnyeg

A csapat lefelé indult a szűk átjáróban, ahol a kékes derengés most már a lépcsőfokokat borító puha mohán táncolt. A friss levegő helyett dohos, de meleg fuvallat ölelte körül őket, mintha a mélység maga is lélegezne. Bandi dühösen topogott, ahogy a lába érintette a nedves, csúszós felületet. „Még a lépcsőket is úgy csinálták, hogy a földet művelő ember elbotoljon rajtuk!” – mordult fel.
Az idős asszony szeme szikrázott. „Nem véletlen, fiam. Még a falakon is látszik, hogyan számlálták meg a verejtékcseppjeinket.” Ahogy haladtak, a falak valóban újabb és újabb véseteket tártak fel. Ezek már nem csak búzafejadagokról szóltak, hanem az elrabolt időről: a kényszermunkában töltött órák jelölték a sorokat, a hiányzó pihenőnapi adagokról tanúskodtak a karcolások.
Borda, a csapat hűséges őrzője, egy pillanatra megtorpant. Éles szeme megpillantott egy apró, alig észrevehető jelet a moha alatt, egy alig kivehető számot, mely vélhetően egy parasztcsalád sorsát pecsételte meg egykor. Dühösen felmordult, ahogy a karmát megfeszítette. Nem a számoktól félt, hanem attól a hideg, könyörtelen logikától, ami mögöttük lapult.
Mirella, bár érezte a fojtogató légkör súlyát, tartotta magát. Tudta, hogy minden egyes lépéssel mélyebbre ásnak az elnyomás gyökereibe, és minden újabb felfedezett paragrafus csak megerősíti a céljukat. „Ez nem egy egyszerű lépcsősor,” mondta halkan, de eltökélten. „Ez az elnyomás kódexének élő illusztrációja. Ne habozzunk, a végére járunk ennek a számtannak is!” A csapat tovább ereszkedett, a kékes derengés egyre halványabbá vált, de a dühük éppoly erősen izzott tovább.