A Rézkorong Fordulata

A kékes derengés már csak egy halvány, lidérces fátyol volt, ahogy a csapat egyre mélyebbre, a puha moha szőnyegén lépkedett. A levegő hidegebbé és nehezebbé vált, mintha maga a föld nyelné el őket lassanként. Az idős asszony kezével tapogatta a falat, mintha minden vésetbe bele akarná vésni az emlékezetét. „Még a mélység is tanúja a régi időknek, fiam. Minden porcikája az elnyomásról mesél.” – suttogta, hangjában mély düh.
Bandi morogva tolta félre az arcába lógó indákat. „És persze, hogy megint valami trükkös csapda vár ránk. Minek könnyítenék meg a dolgunkat?” A lépcsősor hirtelen egy szélesebb, párkányszerű kiszögellésben végződött, ahol a falba vájva egy rusztikus kőpult állt. A pult felülete kopott volt, de a középen, mintha oda nőtt volna, egy fényes, rézből készült korong feküdt.
Borda azonnal megfeszítette izmait, védelmezően Mirella elé lépve. Éles szeme a korongot fürkészte, minden rezdülését figyelve. Nem volt benne semmi gonosz, mégis valami ősi, felfoghatatlan erő sugárzott belőle. Mirella óvatosan közelített, és tenyerét a hűvös fémre helyezte. A korong alig észrevehetően elfordult, egy halk, mély zúgás kíséretében, mely a falakból visszhangzott.
Mintha a lépcsőház maga mozdult volna meg, a kőpult mögötti fal egy hatalmas, recsegő hang kíséretében lassan kettényílt. A résben koromfekete sötétség tátongott, ahonnan fojtogató, édeskés szag áradt. Ez már nem csupán az elrabolt időről beszélt; ez az elnyomás mechanizmusainak mélyebb, még rémisztőbb bugyraiba nyitott kaput. A csapat egymásra nézett, dühük elszántsággá edződött. Tovább kellett menniük, bármi is várta őket a sötétségben.