A fogaskerekek árnyéka

Bandi zsebéből előkotort egy fáklyát, és reszkető kézzel meggyújtotta. A lobogó fény megvilágította az átjárót, ami egy tágasabb, poros terembe vezetett. Odabent nem szörnyek vártak rájuk, hanem valami sokkal hátborzongatóbb: hatalmas, lassan forgó fogaskerekek, amelyek halkan kattogtak a sötétben. A kerekek rácsaiból homokórák lógtak, de homok helyett kékesen derengő, apró fényszemcsék peregtek bennük.
– Ez… ez az időnk? – suttogta Bandi, hátrálva. A torka elszorult. – Nem tetszik ez. Menjünk.
Borda halkan felmordult, szorosan Mirella mellett maradt, feszülten figyelve a sötét sarkokat. – Maradj mögöttem – morogta fojtott hangon.
Az idős asszony közelebb lépett az egyik lassan forgó kerékhez, és megvetéssel köpött egyet. – Az urak játékszere. Ellopták a napjainkat. De vége lesz.
Mirella, bár a szíve a torkában dobogott a félelemtől, megpróbálta megőrizni a hidegvérét. – Nem hátrálunk meg. Megnézzük közelebbről.
A terem közepén egy hatalmas rézkulcs lógott egy láncon, közvetlenül a központi tengely felett. Amikor Mirella közelebb lépett, a fogaskerekek kattogása hirtelen felgyorsult, mintha a gépezet megérezte volna az idegeneket.