A suttogó kövek

Mirella egyetlen finom, mégis határozott mozdulattal szabadította ki a megsárgult papírost a sziklák szorításából. Bandi ijedten rántotta vissza a fejét, mintha attól tartana, hogy a falak azon nyomban rájuk omlanak, míg az idős asszony görcsösen kapaszkodott a fiú kabátjába. Borda fáklyája vad táncot járt a nyirkos falakon, ahogy a férfi feszülten leste a mélyből feltörő zúgást, ami immár a talpuk alatt is megremegtette a köveket.
A vándorárus lány – nem törődve a baljós morajlással – azonnal kiterítette a recsegő pergament. A fáklyafényben gyorsan kirajzolódtak a tintával vetett, kopottas sorok. Nem holmi úri huncutság vagy adólajstrom volt ez, hanem egy egyszerű, szívhez szóló útmutató azoknak, akik a mocsár fogságából menekülnek.
„Aki a mélység hangját hallja, ne hátráljon, mert a falak csak a jövevények szívét mérik meg” – olvasta fel Mirella dallamos, megnyugtató hangon, kissé elmosolyodva a felesleges ijedtségen. Bandi reszkető válla erre érezhetően megnyugodott, bár a szemei még mindig tágra nyíltak a sötétségben. Az idős asszony halkan elmormolt egy fohászt, megkönnyebbülten felsóhajtva.
A zúgás hirtelen egy dallamos, fémes kattanásba csapott át, és a folyosó végén álló nehéz kőlap lassan, mintha csak egy láthatatlan kéz tolná, résnyire megnyílt, utat engedve a hűvös, de tiszta éjszakai levegőnek. Borda bólintott, jelezve, hogy a veszély ugyan nem múlt el teljesen, de az irány végre szabad előttük.