A kapun túl

Borda lépett ki először a résen, fáklyáját magasra tartva, hogy szemügyre vegye a kinti terepet. A hűvös éjszakai szellő azonnal szétoszlatta a folyosó dohos, nehéz szagát, és megnyugtatóan borzolta meg a vándorok haját. Mirella gyengéden karon ragadta a még mindig kissé bizonytalankodó idős asszonyt, és egy bíztató mosoly kíséretében átsegítette a küszöbön, miközben Bandi, immár teljesen megnyugodva, szinte lábujjhegyen osont mögöttük.
A kőlapon túl egy elfeledett, borostyánnal benőtt kőteraszra érkeztek, amely közvetlenül a mocsárvidék fölé magasodott. Innen fentről a láp sötét víztükre már nem tűnt olyan félelmetesnek; a holdfény ezüstös hidat vont a zsombékok közé, mintha csak a biztonságos utat mutatná. A suttogó kövek hátborzongató moraja végleg elcsendesedett mögöttük, átadva a helyét a kabócák ritmikus cirpelésének és a békák barátságos brekegésének.
Mirella lazán a kőkorlátnak dőlt, és teátrális mozdulattal rejtette el a titokzatos pergament a köpenye belső zsebébe. „Na látjátok, a kövek is csak beszélni akartak valakivel. Csupán egy kis figyelemre vágytak” – jegyezte meg hamiskás félmosollyal, Bandi felé kacsintva, aki hálásan elmosolyodott.
Borda eközben már a teraszról levezető, omladozó lépcsőfokokat vizsgálta. A mocsár túlpartján, a fák sötét sziluettje mögött apró, pislákoló fények jelezték az emberi lakóhely közelségét. Mirella intett a társaságnak: az út hátralévő része talán még tartogatott meglepetéseket, de a legsötétebb akadályt már maguk mögött hagyták.