A recsegő fapallók

Borda óvatosan ereszkedett le az első omladozó, nyirkos lépcsőfokra. A fáklya fénye meg-megcsillant a nedves mohán. Mögötte a kis csapat szorosan egymásba kapaszkodva követte a lépteit. A sötét mocsár hűvös, nehéz párája úgy vette körül őket, mint egy fojtogató köpönyeg, de a távoli, apró fények melegsége tartotta bennük a lelket.
– Csúszik – suttogta Bandi remegő hangon, miközben görcsösen kapaszkodott a fali borostyánba. – Nagyon mély.
– Lépj oda, ahova én – vetette oda Borda röviden, szeme a sötétséget kémlelte.
Az idős asszony zihálva lépkedett Mirella mellett, aki gyengéden tartotta a könyökét, nehogy megcsússzon a simára kopott köveken. Mirella arcán ott bujkált a megszokott, dacos félmosoly, még ebben a nyomasztó helyzetben is igyekezett tartani a lelket a többiekben.
A lépcsősor alján a szilárd kőburkolat hirtelen véget ért, és átadta helyét a süppedős, vizes homoknak. Előttük, a sötét víztükör felett egy félig korhadt, rőzsekötegekből és fapallókból álló keskeny gázló nyúlt a mocsár belsejébe.
– Nem bízom ebben – mormogta az idős asszony, feszülten bámulva a fekete vizet.
– Nincs más út. Csak előre – intett Mirella halk, de határozott suttogással.
Borda tette meg az első bizonytalan lépést a recsegő pallón. A víz fojtottan csobbant a talpa alatt, ahogy elindultak a túlparti fények felé.