A sárgaréz terem titka

Borda lépett elsőként a réshez, s vállával óvatosan megnyomta a vasalt lapot. A nehéz tölgyfa ajtó meglepően könnyedén, halk sziszegéssel tárult fel teljesen, utat engedve a résen át áradó meleg, aranyszínű fénynek.
Odaát nem egy sötét tömlöc, hanem egy lenyűgöző, kerek terem fogadta a társaságot. A falakat finom sárgaréz csövek, finoman illeszkedő fogaskerekek és csillogó kristályrészek borították. A gépezet szívében egy magas emelvény állt, ahová a csarnok padlóján futó fényvonalak mind összeindultak. A levegőben meleg, viaszos és fahéjra emlékeztető illat terjengett, a dallam pedig itt már nem visszhangként, hanem tiszta, csilingelő harmóniaként zengett.
Bandi kíváncsian lépett be a küszöbön, szemei elképedve követték a falon forgó apró rézkerekek ritmikus mozgását. „Nézzétek, a dallam ritmusára mozog az egész terem!” – kiáltott fel felvillanyozva, és a léptei szinte maguktól vették át az ütemet.
Az idős asszony elégedetten, lágyan kuncogva simította meg a ruhája szélét. „Ugye mondtam? Az ősi építők nem csapdát, hanem örömforgatagot hagytak ránk.”
Mirella magabiztos mosollyal a szája szélén intett Bordának, aki a kardját végleg hüvelyébe csúsztatva követte őket. A lebegő kristálygömb ekkor az emelvény felé szállt, meghívóan világítva meg a következő lépcsőfokot.