A dallam kapuja

A kristálygömb ringatózó, kékesen derengő fénye egyértelműen az ajtó felé mutatta az utat. Nem maradt más választásuk, mint követni a lebegő útjelzőt, mely most már szinte simogatta a vasalt felületet. Mirella elől lépett, a többiek szorosan a nyomában, a gépezet lüktető dallama pedig egyre inkább magával ragadta őket. Már nem csupán egy hang volt, hanem egy érzés, egy elfeledett, ősi szív dobbanása, ami most újra életre kelt.
Ahogy Mirella a vasalt ajtóhoz ért, a kékes fénysugarak egyetlen pontra koncentrálódtak, pont arra a szimbólumra, amely a legélénkebben izzott. Mintha egy láthatatlan erő vonzotta volna, Mirella óvatosan felemelte a kezét, és megérintette a felületet. A vas hideg volt, de a szimbólumból egy meleg lüktetés áradt szét, végig a tenyerén, egészen a karjáig. A dallam ebben a pillanatban felerősödött, majd lágyan megváltozott, egy új, eddig ismeretlen harmónia jelent meg benne.
Bandi elképedve hátrált egy lépést. „Ez… ez nem is egy gépezet! Ez egy hangszer!” – kiáltotta, bár a hangja alig volt hallható a zenévé szelídülő morajlásban. Borda arcán elszántság ült, a kardon tartott keze kissé meglazult. Az idős asszony pedig széles mosollyal figyelte Mirellát, szemei most már nem hunyorogtak, hanem csillogtak az izgalomtól. „Jól van, Mirella! Engedd, hogy vezessen!”
Mirella érintésére a szimbólumok sorra felizzottak az ajtó felületén, egy bonyolult mintázatot rajzolva ki, mely mintha a gépezet éneke által íródott volna. A kékes fény pulzált, összhangban a csarnokot betöltő, egyre gazdagabbá váló dallammal. Ahogy az utolsó szimbólum is felragyogott, egy halk, de határozott kattanás hallatszott az ajtó mélyéről, mintha egy zárszerkezet engedett volna. A vasalt tölgyfa ajtó, mely eddig áthatolhatatlannak tűnt, most mintha egy leheletnyit megmozdult volna befelé, egy apró rést tárva fel a titokzatos zene forrása felé. A gőz utolsó foszlányai is eltűntek a résen át, magukkal ragadva a néma csendet, és egy eddig ismeretlen, enyhe fuvallatot hozva a csarnokba.