Fénytérkép az emelvényen

A társaság óvatosan követte a ragyogó gömböt a magasodó emelvényig. Ahogy felléptek a simára csiszolt kőlépcsőre, a padozatból finom melegség áradt feléjük, a sárgaréz csövekből pedig halk gőzpamacsok pöffentek ki, mintha csak a szerkezet üdvözölte volna őket.
Az emelvény közepén egy díszes, rézveretes kezelőpult állt, melynek felületét csiszolt drágakövek és forgatható tárcsák borították. Bandi szeme csillogott a lelkesedéstől, és nem bírta ki: óvatosan megérintette az egyik borostyánsárga korongot. A tárcsa halk kattanással elfordult, mire a teremben zengő dallam azonnal pajkos, pattogós ritmusra váltott.
„Lám csak, a csodagépezet megszólalt!” – nevetett fel az idős asszony, s örömében halk ütemre lépkedett.
Borda közben éber tekintettel figyelte a falak mentén forgó csiszolt tükröket, amelyek az aranyszínű fényt nyalábokba gyűjtve a pult közepére vetítették. A fénycsóvák találkozási pontján hirtelen egy finom, lebegő térkép rajzolódott ki a levegőben. A sárgaréz terem nem csupán zenélő csoda volt, hanem a föld alatti járatrendszer szíve és irányítóterme, amely most szélesre tárta kapuit a vándorok előtt.
Mirella elégedetten bicsentett. Tudta, hogy ez a fényből szőtt térkép megmutatja a biztonságos utat a szabadulást jelentő kijárathoz.