A sárga kristályok terme

A szűk folyosó hirtelen kiszélesedett, de a falakból áradó morajlás és pulzálás most már szinte táncra bírta a finom porszemcséket a sziklákon. Bandi fogai hallhatóan kocogtak, ahogy óvatosan lépegetett; szemei a sötétet fürkészték. „Ez… ez nem jó irány!” – nyögte halkan, és görcsösen szorította a botját.
Borda nem szólt semmit, de súlyos léptei alatt megreccsent a kavicsos talaj. Szorosan Mirella mögött maradt, széles vállával védve az idős asszonyt, aki halkan mormogott egy régi védelmező imát, miközben kendője mögé rejtette remegő arcát. A suttogás azonban már nem hátulról hallatszott: egyenesen a lábuk alól, a sziklapadlat apró repedéseiből szivárgott fel.
Mirella megállt a csarnok küszöbén. Előttük egy hatalmas, szinte tökéletesen kör alakú terem terült el, ahol a falakat halvágású, sárgás kristályok derengése világította meg. A terem közepén egy régi, faragott kőkút állt, amelyből nem víz, hanem sűrű, finoman kavargó köd szivárgott a földre.
– Látjátok? – nézett hátra Mirella egy halvány, magabiztos mosollyal, bár a pulzálás az ő mellkasában is feszültséget keltett. – A hegy nem elnyelni akar bennünket, csupán kíváncsi. És a kíváncsiság mindig tartogat valamit.
Borda gyanakodva méricskélte a kőkutat, míg Bandi még közelebb húzódott a falhoz. A suttogás a kút mélyéből felerősödött, mint egy várakozó sóhaj.