A gomolygó kút titka

Mirella lassan a faragott kőkút felé lépkedett, ügyelve arra, hogy mozdulatai nyugodtak és kiszámíthatóak maradjanak. A sárgás kristályok langyos, borostyánszínű fénye finom aranyporral vonta be a kút kávájából felcsapó ködpászmákat. A sziklapadlaton körbefutó rések most már nem feszült morajlást, hanem lágy, dallamos zúgást árasztottak.
– Ne menj közelebb! – fohászkodott halkan az idős asszony, s szorosabbra fonta vállán a viseltes kendőt. – A mélység kapui nem tréfálnak a hívatlan vándorokkal.
Bandi megdermedt a terem szélén, s úgy szorította a botját, mintha azzal védekezhetne a köd ellen, ám Borda már egyetlen lépéssel Mirella mellett termett. A hallgatag védelmező széles vállával eltakarta a lányt, s éber szemmel kémlelte a kavargó fehéredő párát.
Mirella azonban nem jött zavarba. Széles, betyáros mosollyal leoldott az övéről egy kis gerezdes, szárított kakukkfű-csokrot, amit még a völgybéli szegények gyógyítására tartogatott, és könnyed mozdulattal a kútkáva ködébe ejtette. Amint a növény belesüllyedt a párába, a suttogás egyetlen lágy sóhajtásban elült, s a köd hirtelen visszahúzódott a kút fenekére.
A feltáruló mélyben nem víz csillogott, hanem egy faragott, spirálisan lefelé kanyargó sziklalépcső kezdete. A sárga kristályok fénye bevilágította az első fokokat, biztonságos áthaladást ígérve.
– Úgy látszik, a hegy szelleme is érti a jó illatokat – jegyezte meg Mirella pajkosan, és intett a megkönnyebbülten sóhajtó társaságnak.