A porba ejtett kulcs

Borda lépett először a nedves sziklafokokra, széles hátával eltakarva a lefelé vezető nyílást, nehogy valami hívatlan meglepetés érje őket. A csizmája alatt halkan csikorgott a törmelék, de a spirális lépcső stabilan tartotta a vándorok súlyát. A sárga kristályok melengető, aranyló fénnyel világították meg az íves falat, amelyen ódon, alig kivehető jelzések húzódtak.
Mirella könnyed léptekkel követte a férfit, miközben a fal sima kőfelületét pásztázta a tekintetével. Az idős asszony óvatosan, minden egyes foknál megállva ereszkedett utánuk, míg Bandi riadtan markolta a botját a menet végén, attól tartva, hogy a kút kávája mögöttük váratlanul rázáródik a nyílásra.
– Látják? A félelem mindig nagyobb, mint maga a veszedelem – fordult vissza Mirella egy halk kuncogással. – A hegy csak azt kéri, hogy megadjuk neki a tiszteletet... meg egy kis jófajta füvet.
Ahogy elérték a lépcsősor alját, a járat váratlanul kiszélesedett. A gomolygó ködnek már nyoma sem volt, a levegő pedig kellemesen szárazzá és fűszeres illatúvá vált. A terem közepén egy vaskos, rozsdás pántokkal megerősített tölgyfa kapu állott, amely félig nyitva tátongott. A küszöb előtt eldobott, elkorhadt fadarabok és egy régi fémkulcs feküdt a porban – egyértelmű jeleként annak, hogy az előző látogatók igencsak sietősen távoztak innen.