A rúnák pecsétje

A kék fényben úszó rúnák hirtelen egyetlen lüktetéssel elhalványultak, majd a folyosó végén egy masszív, faragott kőkapu bontakozott ki a homályból. A falak vibrálása ritkult, de a mélyből jövő zúgás most már szinte suttogássá szelídült, mintha a föld maga tartaná vissza a lélegzetét. A kapu közepén három különös, tenyérnyi mélyedés sötétlett, éppen olyan alakban, mint amilyen mintát a kékesen izzó tekercs vetített a falra.
Bandi megbotlott egy kiálló kőben, és ijedten Mirella vállába kapaszkodott. „Ez... ez csapda lesz, biztosan” – suttogta reszketeg hangon, miközben tágra nyílt szemmel leste a sötét sarkokat. Borda óvatosan előrelépett, hatalmas kezét a kapu hideg felületére fektette, de a rúnák érintésére azonnal visszahúzta a karját. Egy halk mormolással jelezte, hogy a kőből áradó furcsa vibrálás még az ő edzett idegeit is próbára teszi.
Mirella elmosolyodott, bár a torkában lévő gombóc elárulta a saját félelmét is. „Nyugalom, fiúk, a kapuk azért vannak, hogy kinyissuk őket, különösen, ha ilyen díszesen hívogatnak” – suttogta. A tekercs fényét a mélyedésekre irányította, és észrevette, hogy a minták alján finom porszemek mozdulnak meg a zúgás ritmusára. Amikor a pergament közvetlenül a középső vájat elé tartotta, a kőkapu mély, rekedt morajlással lassan engedni kezdett, feltárva egy elfeledett, meleg fényű kamra bejáratát.