Az elfeledett kamra

A nehéz kőkapu morgolódva, ősi szerkezetekre jellemző nyögésekkel tűnt el lassan a falban, feltárva nem egy hatalmas, sötét barlangot, hanem egy viszonylag kicsi, meglepően barátságos kamrát, melyet lágy, borostyánsárga fény árasztott el. Halvány, földes illat, mely valahogy kevésbé volt dohos, mint a pulzáló folyosóé, lengte be a teret. Bandi még mindig Mirella vállába kapaszkodott, de tágra nyílt szemeiben a félelem mellett már a kíváncsiság is felvillant. Borda, hatalmas termetével eltakarva társait, résnyire nyitotta a száját, és az ismeretlen terem felé szimatolt, akár egy vadászkutya, mielőtt behatolna a bozótba.
Mirella, a tekercset szorosan tartva, melynek kékes fénye most már versengett a kamra meleg ragyogásával, elsőként lépett be. „Lám-lám, fiúk, mégsem egy szörnyeteg vár ránk” – jegyezte meg könnyedén, bár a szívverését ő is érezte a torkában. A terem közepén egy alacsony, kőből faragott asztal állt, melynek felületén bonyolult minták futottak. Nem rúnák voltak, inkább valami ősi csillagtérkép vagy egy elfeledett nyelv jelei. Az asztal fölött, mintha a semmiből, lebegett egy apró, de élénk láng, amely a meleg fényt sugározta.
Bandi lassan engedte el Mirella karját, és közelebb merészkedett. „Ez... ez minek a fénye?” – súgta ámuldozva. Borda a falakat pásztázta, tekintete minden apró repedést, árnyékot fürkészett. A falakon, melyek simák és faragottak voltak, nem pedig nyersek, mint a folyosón, sorban apró fülkék sorakoztak. Mindegyikben egy-egy kifakult, porral borított tárgy lapult: egy elgörbült bronztű, egy mára felismerhetetlenre oxidálódott érme, egy apró, üres fiola. Mintha egy elfeledett gyűjtő elhagyott kincsei lennének, melyeknek értéke már csak a hozzájuk fűződő titokban rejlett.
Mirella tudta, hogy a tekercsnek valószínűleg köze van ehhez a helyhez, és a következő lépés az asztalon lévő jelek megfejtése lesz. A „A rúnák pecsétje” feloldódott, de a kamra új titkokat tartogatott.