A réztárgyak hallgatása

A lágy aranyfény nyomban eloszlatta a nyirkos sötétséget, s a szűk fülkéből egy meglepően tágas, száraz folyosó nyílt meg előttük. A levegő langyos volt, mintha a nyári nap melege szorult volna a sziklák közé, s halkan pulzáló, fémes rezonancia vibrált a falakban.
– Látjátok? A régi építők tudták, mi az a vendégszeretet – jegyezte meg Mirella könnyed, derűs hangon, bár a tekintete éberen pásztázta a köveket. Bátorítóan mosolygott a mögötte állókra, s óvatosan megtette az első lépést a fényben.
Bandi feszülten kihúzta magát Borda árnyékából, de a lábát alig merte emelni.
– Mirella... biztos, hogy nem csapda? – suttogta szaggatottan, a tekintetét a fénylő berakásokra szegezve.
– Ne maradj el, kisfiam – intette halkan az idős asszony, s reszkető kézzel megszorította a fiú ingujját, miközben ő maga is óvatosan lépkedett a felmelegedett kőlapokon.
Borda az élen haladva alig észrevehetően bólogatott, miközben szeme a falba vésett finom rézvéséseket követte. A csöndes járat néhány lépés után egy tágas, szikrázó terembe torkollott, ahol a kövek felszínét finoman csiszolt fémtárgyak és díszes faragások borították. Mirella a csarnok közepén álló apró pult felé pillantott, ahová a kezében tartott réziránytű apró rezgésekkel mutatott.