A néma kőpult

Mirella kecses léptekkel a terem közepén emelkedő kőpult felé sétált. A kezében tartott réziránytű még utoljára beleremegett a tenyerébe, majd szinte magától a pult tetején lévő finom, íves vájatba csusszant.
A következő pillanatban a falakban pulzáló fémes zümmögés egyetlen csapásra elhalt. A rézvésések aranyos derengése visszahúzódott, s a tágas csarnokra mély, szinte fojtogató csönd nehezedett. A réztárgyak, amik eddig utat mutattak, most némán hallgattak.
Bandi ijedten horkant fel, s szorosan Borda széles háta mögé húzódott, miközben az idős asszony halkan imára kulcsolta a kezét. A fekete kutya halkan fújtatott, de feszült izmokkal vigyázta a társaságot.
– Nincs miért megrettenni, gyermekeim – szólalt meg Mirella könnyed, dallamos hangon, s egy pimasz mosoly kíséretében megkocogtatta a pult peremét. – A régi mesterek csupán szerették a teátrális fordulatokat. A csend nem veszélyt jelent, hanem azt, hogy a szerkezet várakozik.
Ujjbegyével határozottan megnyomta a pult oldalán lévő apró, rejtett rézgombot. A kőpult belsejében finom fogaskerekek kattantak egymásba, s a padló közepén egy sima felületű, tágas lépcsősor indult meg lefelé, friss, hűvös levegőt árasztva a mélyből.