A réznyelv titka

Mirella nem teketóriázott sokat: ujjával finoman megnyomta a rejtett réznyelvet. A vaslemez halk kattanással engedett, s a súlyos tölgyfa ajtó sziszegve, sűrű gőzt pöffentve lassan feltárult. A résen át még melegebb, meglepően kellemes, fűszeres illatú pára csapott ki rájuk, ami azonnal eloszlatta a kékes folyosó maradék nyirkosságát is.
– Na, ez már döfi! – vigyorgott el Bandi, ahogy elsőként pillantott be a nyitott kapun. – Ha ez a pokol tornáca, akkor ott meglepően jó dolga van a bűnösöknek.
A küszöbön túl egy simára csiszolt, sárgaréz csíkokkal berakott kőátjáró terült el, amelyet a falakba süllyesztött apró kristályok világítottak meg puha, aranysárga fénnyel. A meleg levegő átjárta a didergő idős asszony csontjait is, aki hálásan sóhajtott fel, miközben óvatosan átlépte a magas küszöböt. Borda komor tekintettel vizslatta a bejáratot, de miután megbizonyosodott róla, hogy semmiféle csapda nem les rájuk, utolsóként lépett be, védelmezőn fedezve a hátukat.
Mirella mosolyogva nézte társai megkönnyebbülését, de a szemét egy pillanatra sem vette le az előttük húzódó, kanyargós átjáróról. Tudta, hogy a kellemes hőmérséklet könnyen elaltathatja az éberségüket, márpedig ezen a rejtélyes helyen minden lépés újabb fordulatot tartogathatott.