A régi szekérút nyomai

A matuzsálemi bükkfa hűvös árnyéka lassan elmaradt mögöttük, ahogy a kis csapat ráfordult a lankás, sziklás csapásra. Az idős asszony léptei már meglepően magabiztosabbnak tűntek; a jéghideg forrásvíz s a rövid pihenő valóságos csodát tett a fáradt ízületeivel. Bandi szorosan mellette haladt, fél szemmel mégis a fák törzsét kémlelte, hátha újra rábukkan a mozaikszerűen kanyargó, régi jelzésekre.
Borda ment legelöl, halk léptekkel, mint a ragadozó, aki minden gyanús neszre hegyezi a fülét. A száraz gallyak alig roppantak a talpa alatt, szúrós tekintete pedig a sűrű bozótost pásztázta. A völgy aljából hűvös pára szállt fel, s a levegőben meglegyintette őket a közeli patak friss, nedves illata.
– Ott lent a gázlónál biztonságosabb lesz megállni egy pillanatra – jegyezte meg Bandi halkan, miközben óvatosan félrehajtott egy kökényágat az asszony útjából. – A sűrű növényzet elrejt minket az avatatlan szemek elől.
Az ösvény hirtelen éles kanyart vett egy sziklaperem mellett, ahonnan feltárult előttük a sűrű lombkoronák alatt kanyargó vízmosás. A kövek között még kivehetőek voltak egy régi szekérút maradványai: a mohás sziklákba mélyen belevágó nyomvonalak jelezték, hogy évszázadokkal ezelőtt még élénk élet folyt ezen a félreeső vidéken.