Forrásvíz a matuzsálem tövénél

Bandi lehajolt a sziklák közül csörgedező forráshoz, s tenyerét a hűs, kristálytiszta vízbe mártotta. A jéghideg vízsugár azonnal felfrissítette fáradt tagjait. Óvatosan, hogy egyetlen drága csepp se menjen veszendőbe, fakulacsába merített, majd odalépett a vastag gyökereken megpihenő idős asszonyhoz.
– Igyon, néne, ez visszahozza az erőt a lábaiba – nyújtotta felé a kulacsot szelíd mosollyal.
Az asszony hálásan bólintott, s reszkető kézzel vette át az edényt. Ahogy belekortyolt a friss forrásvízbe, arcára lassan visszatért a szín, s a hosszú, sötét föld alatti bolyongás után végre megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bandi közben a bükkfa hatalmas, barázdált törzsét kémlelte, ahol a mohás réteg alatt egy régi vágat vagy ösvényjelzés halvány nyomai látszódtak.
Eközben Borda a bozótos szélén állt, szemeit egy pillanatra sem véve le a völgy aljáról. A szél halk suhogással mozgatta meg a lombkoronát, s a szigorú harcos füle hirtelen megrezzent. Nem mozdult a helyéről, de határozott intéssel jelezte a fiúnak, hogy fejezzék be a pihenőt. A forrás ugyan felüdülést adott, de túlságosan nyílt terepen feküdt; a fák védelme mögött kanyargó csapás viszont biztonságosabb utat ígért a völgy mélye felé.
Bandi gondosan elrakta a kulacsot, megsegítette az idős asszonyt a felállásban, s a kis csapat felkészült a továbbindulásra.