A mohás mélyedések mentén

Bandi óvatosan leereszkedett a sziklás lejtőn, miközben tekintetével a kőbe vájt, mély keréknyomokat követte. Az évszázados barázdákban sűrű, nedves moha zöldellt, mintha az erdő maga próbálta volna elrejteni a hajdani utazók nyomait. Az idős asszony csöndben, ám feszülten követte őt; minden gallyroppanásra megtorpant, s riadtan szorította magához a kendőjét.
– Vigyázzon a lépteire! – suttogta Bandi, s kezét nyújtotta a csúszós köveknél. – A patakágy már csak pár lépés.
Borda haladt legelöl, s közvetlenül a gázló szélén torpant meg. Füleit hátraeresztette, szimatolva szívta be a patak felől áradó hűvös párát. Bár a félelem még ott bujkált a tekintetében, minden porcikájával a túlparti sűrűséget pásztázta. Nem bízott a környék csendjében; ahol egykor szekerek jártak, ott bármikor feltűnhettek nemkívánatos alakok is.
A víz kristálytisztán hömpölygött a lapos kavicsok felett. A túloldalon, egy félig kidőlt korhadt fa tövében egy régi, kőből faragott jelzés sötétlett. Bandi megtorpant, ahogy meglátta a moha alatt rejtőző formát.
– Látja azt? – kérdezte fojtott hangon Borda, s a túlpartra mutatott. – Az nem a természet műve.
– Ne álljunk meg! – sürgette az idős asszony remegő szájjal, majd óvatosan a patak köveire lépett. – Menjünk át gyorsan!