A rázáródó retesz

Borda megtorpant a félig nyitott tölgyfa kapu előtt, óvatosan vizslatva a finom porszőnyeget. Bandi ijedten hátrahőkölt, szinte a sziklafalhoz lapulva, miközben az idős asszony halkan imádkozott a háttérben. A levegő mozdulatlan volt, de a kapu mögül áradó enyhe huzat mégis valami rejtett mozgásra utalt a mélyben.
Mirella nem sokat teketóriázott. Csizmája orrával kissé kigördítette a nehéz kulcsot a törmelék közül, majd finom mozdulattal felvette. A hideg vas meglepően nehéznek bizonyult, felületén kivehető, apró spirális vésetek futottak végig. Nem úgy festett, mint amit véletlenül hagytak el – sokkal inkább úgy, mintha sietve, pánikban dobták volna el.
– Ha már itt hagyták nekünk ezt a kis ajándékot, nem illik visszautasítani – mondta Mirella halk, könnyed hangon, bár szeme éberen pásztázta a sötétedő járatot.
Borda a vállával óvatosan meglökte a vaskos tölgyfa ajtót. A kapu nyögve tárult szélesebbre, feltárva egy simára csiszolt sziklafolyosót, amelynek falain kékellő moha derengett. Ám amint mindannyian átlépték a küszöböt, a huzat hirtelen csapkodó széllel kerekedett fel. Mögöttük a nehéz ajtó akkora robajjal vágódott be, hogy a sziklafalak beleremegtek, s a zár éles csattanással rázárult a járatra.