A fülke oltára

A vaksötét helyett kékes, derengő fény árasztotta el a járatot, ahogy a falakat borító finom moharéteg halkan lüktetni kezdett. Bandi a torkához kapott, szemei akkorára nyúltak a rémülettől, mint a vásári almák.
– Be... bezárult! – nyögte ki szaggatottan, s csontig hatoló remegéssel lapult a hűvös kőfalhoz.
Borda azonnal Mirella elé lépett, széles vállával óvó gátat vonva köré, miközben az idős asszony halk fohászkodásba kezdett, s ujjai görcsösen fonódtak össze a kötényén. A mögöttük lévő tölgyfa kapu meg sem mozdult: a nehéz retesz szilárdan tartotta a foglyait, kizárva a külvilágot.
Mirella azonban nem az a fajta volt, aki sokáig siránkozik a zárt ajtók előtt. Megforgatta tenyerében a nehéz, spirálmintás fémkulcsot, amely a kékes mohafényben furcsa, szinte aranyos csillogást kapott.
– Nos, legalább hátulról már nem érhet meglepetés – jegyezte meg halvány, csibészes mosollyal, bár a szívverése neki is szaporább volt a szokásosnál. – A kulcs nálunk van, a kapu mögöttünk, az út pedig csak előre vezet.
A kékellő mohával szegélyezett folyosó enyhén lefelé lejtett a hegy mélyébe. Ahogy óvatos léptekkel megindultak a simára csiszolt kőpadlón, a moha fénye ritmikusan követte a mozgásukat. Pár tucat lépés után a járat egy kupolás fülkébe torkollott, amelynek közepén egy alacsony kőoltár állt – rajta egy pontosan olyan alakú mélyedéssel, mint a Mirella kezében lapuló kulcs.