Az oltár kulcsa

Mirella, a kulcsot szorongatva, szinte ösztönösen lépett az alacsony oltár felé. A mohafényben különösen izzott a fém, mintha csak erre a pillanatra várt volna. A mélyedés, mint egy elfeledett üzenet, hívogatta a kezében tartott spirálmintás darabot. Bandi, még mindig sápadtan a bezárult kapu miatt, Borda széles háta mögül kukucskált, miközben az idős asszony az oltár faragott mintáit kémlelte, arcán bizonytalan rémület és halvány remény keverékével.
– Nos, ha már idáig eljutottunk, kiderítjük, miért is vár ránk ez a kis szobadísz – mondta Mirella, és finoman beillesztette a kulcsot a mélyedésbe. Az illesztés tökéletes volt, mintha a kő és a fém ezer éve is összetartozott volna. Egy halk, szinte alig hallható „kattanás” jelezte, hogy a kulcs a helyére került.
Mirella lassan elfordította, mire a fülkét elöntő kékes fény hirtelen felerősödött, majd vadul lüktetni kezdett. A falakat borító moha, mintha csak életre kelt volna, gyorsan pulzált, s a lüktetés mély, búgó hanggá változott, amely a hegy gyomrából, a kőzet mélységeiből jött. A föld finoman megremegett a lábuk alatt. Bandi felkiáltott, az idős asszony pedig szemeit lehunyva markolta össze Borda karját, aki megfeszült izmokkal figyelt.
Az oltár tetején, a kulcs körül, egy apró repedés jelent meg, melyből lassan, de biztosan kékes pára gomolygott elő. A köd egyre sűrűbbé vált, körbeölelve a kőoltárt, majd felfelé szállt, a kupolás fülke tetejéhez. A zúgás felerősödött, s a levegő megtelt egy ismeretlen, földszagú, édes illattal, amely mintha egy régóta alvó titok ébredését jelezte volna. A gomolygó pára mögött valami lassan, megváltoztathatatlanul mozdult.