A pulzáló fény

Ahogy Mirella elindult, a többiek is követték. A kékes ragyogás most már nem csak pont volt a távolban, hanem körülvette őket, elnyelve a faklya utolsó pislákoló lángját is. A hideg, ami eddig csak a járatból áradt, most a levegőben vibrált, mintha maga a fény ontaná magából. Mégis, a furcsa édeskés illat is erősödött, s már-már virágosnak tűnt, ami éles kontrasztban állt a rideg kőkörnyezettel.
A folyosó hirtelen egy tágasabb üregbe torkollott, ahol a kékes fény egy hatalmas, szinte áttetsző kristályformációból áradt. Nem sima kő volt, ahogy Bandi sejtette, hanem valami ismeretlen anyag, ami magába zárta és kisugározta a különös tündöklést. A terem falai is ebből a kékesen fénylő anyagból álltak, mintha egyetlen, óriási geóda belsejében lennének. A csend itt még mélyebb volt, a huzat is elhalkult, csak a fény ritmikus pulzálása érezhető volt a levegőben.
Bandi megbotlott egy kiálló gyökérben, és egy halk felnyögés hagyta el a száját. Szemeivel kétségbeesetten kereste Borda tekintetét, mintha a harcias férfi puszta jelenléte is enyhítené a félelmét. Az idős asszony szorosan kapaszkodott Mirella karjába, teste remegett, de tekintetében ott csillogott a kíváncsiság is, ami felülírta a rettegést. A kutya, aki eddig csak nyüszített, most leült a földre, és mintha hipnotizálva figyelte volna a pulzáló fényforrást.
Mirella lassan lépkedett előre, minden porcikájában érezte a hideg, mégis hívogató ragyogás vonzását. A veszélyérzet megmaradt, de most már sokkal inkább a felfedezés vágya dominált. A fényben valami ősi titok lapult, valami, ami régóta várt arra, hogy megtalálják. Közelebb érve látta, hogy a kristályformáció közepén egy apró, sötét rés tátongott, mintha egy bejárat lenne egy még mélyebb, még ismeretlenebb világba.