A poros boltívek alatt

Mirella a köpenye alá rejtette a reszkető kiskutyát, aki hálásan kucorodott a meleg kelme védelmébe. Ahogy a bőrtarisznyát megfordította, a mélyéről egy nehéz, cirádás vasgombos kulcs hullott a tenyerébe. A lány szeme megcsillant a homályban.
– Úgy tűnik, a szerencse mégsem pártolt el a szegény vándoroktól – suttogta Mirella, gúnyos mosollyal nyugtázva a fentről beszűrődő, távoli zajokat. – A fenti urak biztosan drágán megfizetnének ezért a kulcsért, de mi most ingyen használjuk.
Borda feszülten intett a fejével a sarokban álló, vaskos tölgyfa ajtó felé. Bandi reszketve kapaszkodott a kabátja szélébe, tágra nyílt szemmel lesve a sötétséget.
– Menjünk... gyorsan – suttogta Bandi, hangja el-elcsuklott a félelemtől.
– Csak nyugalom, pici rigóm – felelte Mirella halk, de határozott hangon.
Mirella a zárba illesztette a súlyos kulcsot. A szerkezet dörzsölődve fordult el, majd a nehéz ajtó méltatlankodó nyikorgással engedett a nyomásnak.
A csapat előtt egy hatalmas, elhagyatott kereskedelmi pince tárult fel. A boltíves mennyezet alatt óriási, üres fűszeres hordók és poros polcok sorakoztak, mintha egy rég letűnt kor kereskedői hagyták volna itt a birodalmukat. A levegőben fanyar, dohos illat terjengett, de a tér elég tágas volt ahhoz, hogy menedéket nyújtson.
– Tiszta. Előre – mormolta Borda fojtott hangon, miközben belépett a poros boltívek alá.