A patakmeder csendje

A tölgyes hűvös homálya kellemesen ölelte körül őket, ahogy a vadcsapás szerpentinjein leereszkedtek a völgy mélye felé. Borda néha meg-megállt, hogy megszaglásszon egy-egy friss nyomcsapást a vizes avaron, de feszültség már alig volt a mozdulataiban. A szurdokban maradt porkolábok ordítozása végképp elhalt a hátuk mögött, s a csendet már csak egy szorgos fakopáncs ritmikus kopogtatása törte meg.
Mirella kisimította szeme elóből a kószáló hajtincseket, s menet közben elégedetten ellenőrizte az övére erősített kismerszet. Az idős asszony furfangja nemcsak szabadságot nyert nekik, de az uraságoktól korábban elcsalt ezüstgarasok is mind megvoltak. A leleményesség ezúttal is bőségesen kifizetődött.
– Látod, Borda? A gőgös urak még mindig a szurdok alján vakargatják a fejüket, miközben mi a friss levegőn sétálunk – nevetett halkan Mirella, és előhalászott a zsebéből egy darabka szárított húst, amit kutyájának dobott. A fekete eb a levegőben kapta el a csemegét, majd elégedetten csóválva farkát ügetett tovább a fák között.
Ahogy a lombkorona ritkulni kezdett, a csapás egy sekély, kristálytiszta patakmederhez vezette őket. A túloldali cserjés mögött már felsejlett a gázló felé vezető, poros országút képe. Mirella megállt a vízparton, tenyeréből kiitta a hűs forrásvizet, majd északi irányba tekintett: a szegénytelepen várták a segítséget, s az út java még előttük állt.