A nyíló átjáró

A frissen támadt résen át befelé áramló sötétség szinte tapintható volt, mégis, Mirella, Bandi és Borda tekintetében nem a félelem, hanem a tiszta kíváncsiság és a remény csillogott. Borda a vésővel a kezében hátralépett egyet, és a kalapácsot letéve, mélyen beleszipogott a falból áradó, földes, régi levegőbe. Nem volt dohos, inkább frissnek hatott, mintha egy régóta szunnyadó tüdő lélegezne újra.
„Láttok valamit?” – suttogta Bandi, felemelve a gyertyát, hogy annak sárgás fénye behatoljon a sötét üregbe. A gyenge fény nem sok mindent árult el, csak a közelben lévő, durván faragott kőfal egy részét világította meg, jelezve, hogy az üreg nem természetes barlang, hanem emberi kéz alkotta folyosó vagy kamra.
Mirella a tekercset szorosan magához ölelve közelebb lépett. A tekercsen lévő jelek, amik eddig csak absztrakt rajzoknak tűntek, most mintha élettel teltek volna meg, útmutatást adva minden egyes lépésükhöz. „Valami van ott… érzem” – mondta halkan, szeme a repedés mögötti ismeretlenbe fúródott. Az üreges hang, ami eddig csak halk morajlás volt, most már egyértelműen a mélyből érkezett, egyfajta távoli, mégis hívogató szélzúgásként.
Borda bólintott. Felvette a kalapácsot, de most nem ütött. Óvatosan, lassan feszíteni kezdte a vésőt a repedés szélén, mintha megpróbálná lefeszegetni a következő kődarabot. A kő engedett, egy halk reccsenéssel egy nagyobb darab vált le, ami mélyen a sötétbe zuhant, egy pillanatra felerősítve a szélzúgást, majd elnyelte a csend. Egy újabb, szélesebb nyílás tátongott előttük, mélyebbre engedve a gyertya fényét. Már nemcsak egy üreget, hanem egy valódi, emberi léptékű átjárót sejthettek a homályban. A remény egyre szárnyra kapott bennük, mintha egy régi álom valósulna meg éppen.