Az első csapás

A döbbenet pillanatok alatt izgatott sürgés-forgássá változott. Mirella tekintete Bandiéra vándorolt, majd Borda felé, aki már fel is vette a földről a legkevésbé rozsdásnak tűnő vésőt és egy kisebb kalapácsot. Az üreges hang, ami eddig csak elhaló suttogás volt, most mintha felerősödött volna, alig hallható morajlásként szűrődött ki a repedésből. Nem ijesztő volt már, inkább hívogató, ahogy Mirella is megállapította. Mintha valami ősi titok invitálta volna őket.
Borda, szavai nélkül is értve a többiek némán feltett kérdését, határozottan a falhoz lépett. A tekercsen látott nyíl mintha beleégett volna a retinájukba, pontosan mutatta, hol kell kezdeni. A véső hegyét a repedés legszélesebb pontjára illesztette, ott, ahol a leginkább szabályosnak tűnt az illesztés. Egy mély lélegzetet vett, majd határozottan lecsapott a kalapáccsal.
Az első ütés tompa puffanással visszhangzott a föld alatti teremben. Kevés por hullott, de a repedés mélyén mintha valami megmozdult volna. Borda újra és újra lecsapott, ritmikusan, egyre nagyobb erővel. A rozsdás szerszámok fémje éles hangot adott ki a kemény kővel érintkezve, és minden egyes csapással mintha egy apró darabot hámoztak volna le a titok fátylából.
Bandi a gyertyát tartotta, szeme tágra nyílt izgalommal figyelte Borda munkáját, miközben Mirella a tekercset szorította magához, mintha abból merítene erőt és iránymutatást. A remény, ami percekkel ezelőtt még csak halvány sugár volt, most egyre fényesebben égett bennük. Mi rejlik vajon a fal mögött? Egy újabb üreg? Egy folyosó? Vagy valami egészen más, amit még el sem tudnak képzelni? Az üreges hang egyre tisztábbá, valóságosabbá vált, mintha már nem is a falból, hanem egyenesen a kőtömb mögötti sötétségből érkezne. Egy apró kődarab levált, és a repedés szélesebbé vált, mögötte egy mély, fekete üreget sejtetve.