A küszöbön túl — új hang

A tágasabbá vált nyíláson át kiáramló hűvös fuvallat egyszerre borzongatta meg a három vándort. Bandi görcsösen szorította a gyertyát, ujjai fehéredtek a viaszon, miközben apró léptekkel hátrált egyet. „Ez... ez túl tágas ahhoz, hogy csak egy egyszerű pince legyen” – suttogta reszkető hangon, a sötétség mélyére kancsalítva. Félelme szinte kézzelfoghatóan vibrált a szűk térben.
Borda megfeszítette széles vállait, sárgásbarna tekintetével pásztázta a feketeséget. Bár a torkában dobogott a szíve az ismeretlentől, ösztönösen Mirella elé lépett, védelmező bástyaként tornyosulva a rés előtt. A nehéz szerszámot szorosan a kezében tartotta, készen arra, hogy bármilyen váratlan dologra lecsapjon, ami megzavarhatná a lány biztonságát.
Mirella egy pillanatra lehunyta a szemét, igyekezett lecsendesíteni zakatoló szívét. A bőrtekercset óvatosan a köpenye belső zsebébe süllyesztette, majd elszántan Borda mellé lépett, hogy ne mutassa gyengeségét. „Nem azért jöttünk idáig, hogy most ijedjünk meg egy kis huzattól, uraim” – mondta, de a hangja a megszokottnál egy árnyalattal vékonyabban csengve elárulta belső feszültségét. Megragadta Bandi remegő karját, és finoman előrébb húzta a fiút, hogy a gyertya fénye jobban bevilágítsa a porlepte talajt.
A sárgás fény végül megcsillant a folyosó kövezetén, amelyen furcsa, szabályos minták futottak a mélybe. Nem volt értelme habozni; a mögöttük lévő világ túl sok veszélyt tartogatott, az előttük álló sötétség pedig, bármilyen ijesztő is volt, az egyetlen nyitott kapunak tűnt. Borda vett egy mély levegőt, majd elsőként lépett át a romos falon, bevezetve őket az ismeretlen mélységbe.