A Néma Továbbhaladás

A koppanás éles hangja még vibrált a fülükben, amikor a levegő megfagyott. Egy pillanatig senki sem mert mozdulni, mintha attól tartanának, hogy a legkisebb rezdülés is felébreszti azt, ami a sötétben lapul. Borda, a leggyorsabb reakciójú, ösztönösen felkapta a fejét, és tekintete egyenesen a hang irányába fúródott, mintha a puszta akaraterejével akarná átszakítani a gomolygó homályt. Keze már az övén pihent, készen bármire, ami csak a sötétből előbukkanhat.
Mirella, bár a szíve még mindig a torkában dobogott, gyorsan összeszedte magát. Nem engedhette meg, hogy a pánik eluralkodjon rajtuk, hiszen ő volt az, akinek most erősnek kellett maradnia. Lassan, szinte észrevehetetlenül megpaskolta az idős asszony karját, jelezve, hogy maradjon csendben, és tartsa a tempót. Az idős asszony halkan felszisszent, de engedelmesen rászorította kezét Mirella köpenyére. Bandi lélegzete is felgyorsult, de a botját még szorosabban markolta, mint előtte bármikor. A hang nem tűnt el, hanem ott maradt, kísérteties emlékként a falak között, a tudatukban visszhangozva.
Borda egy apró kézmozdulattal jelezte, hogy kövessék, és maga is még óvatosabban, szinte lábujjhegyen indult meg a folyosó kanyarja felé. Minden izma megfeszült, minden érzékszerve a környezetére összpontosított. A csapat összehúzódott, egyetlen, remegő testté válva a ház belsejében, mintha a szorosan egymáshoz húzódva remélnék, hogy láthatatlanabbá válnak a fenyegető árnyak előtt.
Minden lépésüket óvatosan mérték fel, mintha a padló bármelyik pillanatban beszakadhatna alattuk, vagy a falak rejtenék a következő rémséget. A levegő egyre fojtóbbá vált, ahogy a sötétség mélyebb bugyraiba merültek, és a hideg csontig hatolt. A feszültség tovább nőtt, élesen, mintha egy húr feszülne pattanásig, ami bármelyik pillanatban elszakadhatott.