A Koppanás

Mirella szemei, bár fáradtan, éberen kémlelték a homályos sarkokat, minden árnyékban egy rejtőzködő alakot látva. A karcolás a falon nem hagyott kétséget, itt valaki más is van, és nem éppen baráti szándékkal. Az idős asszony szinte rátapadt a köpenyére, és a remegése átütött az anyagon. Bandi botja már nem is csak támaszték volt, inkább egy félig felemelt fegyver, készen arra, hogy a levegőbe csapjon a legkisebb nesznél.
Borda előtte, léptei súlytalanok voltak, mint egy macskáé, ám Mirella érezte a feszültséget a vállában, a merev tartásában. A kőház belseje mintha egyre szűkebbé vált volna körülöttük, a falak közelebb jöttek, a mennyezet lejjebb ereszkedett. A hideg, dohos levegő most már nem csak a nedvességtől volt nehéz, hanem a kimondatlan félelemtől is, ami minden lélegzetvétellel egyre mélyebbre ült a tüdőbe.
Hirtelen, a csendet egy éles, csattanó hang törte meg valahonnan elölről, a folyosó sötétebb, kanyarodó szakaszáról. Nem reccsenés volt, nem moraj, hanem valami sokkal egyértelműbb. Mintha egy kő gördült volna el, majd valami nehéz dolog koppant volna a padlóra. A hang messziről jött, de a visszhangja felerősítette a hatását, és a kísérteties csendben hátborzongatóan közelinek tűnt.
Bandi felszisszent, az idős asszony pedig halk sikolyt fojtott el a kezével. Mirella szíve felugrott a torkába, és egy pillanatra úgy érezte, megáll a levegő a tüdejében. Borda azonnal megdermedt, mint egy szobor, és a tekintete, ami eddig is éber volt, most még jobban összeszűkült. Valaki, vagy valami, nemcsak, hogy itt van, de most már jeleket is ad. Nem rejti már magát, vagy csak egyszerűen nem érdekeli. A feszültség, ami eddig csak tapintható volt, most már szinte elviselhetetlenné vált. Mirella szorosan megmarkolta a köpenye alatt rejtett tőr markolatát. Nem maradnak sokáig egyedül. Nem is maradtak.