A friss karcolás

Borda komor arccal vezette az apró csapatot. Minden lépésüket megfontolták, a lábujjuk hegyén surrantak a nedves kövek között. A falak még sötétebbnek tűntek, ahogy egyre mélyebbre hatoltak az elhagyatott kőház gyomrába, és a levegő is nehezebbé vált, mintha magába szívta volna a régmúlt idők elfeledett haragját. Mirella szemei a sűrű árnyakat fürkészték, a gyomrában szorítás, ami nem csak a félelemtől, hanem a tehetetlen dühből is táplálkozott. Ki van itt? És miért bujkál?
Bandi, a botját szinte fegyverként tartva, szorosan lépkedett Mirella mögött. Az idős asszony, akinek imái most már alig voltak többek egy remegő suttogásnál, szinte belesimult Mirella köpenyébe. A harag, ami bennük munkált, egyre erősebbé vált – harag a helyzet ellen, harag az ismeretlen fenyegetés ellen, és talán harag önmaguk ellen, amiért ide kerültek. A ház mélységeiből néha egy-egy halk nesz, egy távoli reccsenés vagy egy apró moraj szűrődött fel, ami csak megerősítette a gyanújukat: nem képzelődtek.
Egy szűk folyosóhoz értek, ahol a régi faágakból ácsolt tető beszakadt, és csak néhány gerenda maradt. A résen keresztül halovány, szürke fény szűrődött be, de nem enyhítette a feszültséget, inkább kiemelte a levegőben táncoló porfelhőket. Borda megállt, intett, hogy senki ne szóljon. Merev mozdulattal előrenyúlt, ujjával a poros kőfalra mutatott. Egy friss karcolás húzódott rajta, mintha valami éles dolog, vagy köröm vájta volna a kőbe. Nem régi volt, ez egészen biztos. A figyelő árnyékok már nem is olyan árnyékok többé. Közelebb vannak, mint gondolták.
Borda tekintete Mirelláéba fúródott. Szavak nélkül is megértették egymást: a kijárat felé vezető út tele van csapdákkal. Az elkeseredett düh most már nyílt, és a menekülés vágya égette őket. Lassan, megfontoltan, de felgyorsulva haladtak tovább a folyosón, minden érzékszervükkel a sötétet kémlelve. A feszültség kézzelfogható volt, a levegőben lógott a "mi lesz most?" kérdése.