A második hang

A csend, ami Borda szavai után telepedett rájuk, még a korábbinál is feszültebb volt. Mirella szíve kalapált, szinte hallotta, ahogy mindenkié ugyanígy dobog. A levegő hideg volt, de verejték gyöngyözött a homlokán. Nem a szél, gondolta. Az alagút mélyén nem fúj a szél, és ezt Borda is tudta, még ha tagadta is. A csempész merev tartással, lassan körbefordult, tekintetével pásztázta a romos falakat, mintha a kövek mögött rejlő szemeket keresné.
Bandi összébb húzta magát, a kezében szorongatott botra támaszkodott. Az idős asszony Mirella ruhájába kapaszkodott, és szája mozgott, halk, alig hallható imádságot mormolt. A feszültség olyan sűrű volt, hogy egy kést is bele lehetett volna vágni. A csapat már nem az elhagyott ház menedékét kereste, hanem a menekülést a láthatatlan fenyegetés elől.
Hirtelen egy újabb hang törte meg a némaságot. Ez nem kavics volt, sokkal inkább egy tompa koppanás, mintha valami nehéz esett volna le, vagy valaki megbotlott volna valahol, a ház mélyebb, sötétebb zugaiban. Ezúttal Mirella is tisztán hallotta, és Borda is elkapta a pillantását. A férfi szemei összeszűkültek. Nem volt már többé kétség: nem a szél járt a romok között. Valaki, vagy valami, valóban ott volt. És figyelte őket.
Borda előre intett a fejével, a szemeivel jelezte, hogy tovább kell menniük, de most már óvatosabban, mint eddig bármikor. Lábujjhegyen léptek, a lépteik szinte nesztelenek voltak. A cél nem a ház felfedezése lett, hanem a kijárat megtalálása, mielőtt a figyelő árnyékok túl közel kerülnének. Az elhagyatott kőház titkai már nem hívogatóak voltak, hanem fenyegetőek.