A figyelő árnyékok

A csapat beljebb hatolt a kőházba, lépéseik halk neszét elnyelte a romok csendje. A falak mentén omladozó polcok maradványai sejlettek fel, melyek egykor talán konyhai edényeket vagy könyveket tartottak. Most csak por és penész lepte be a szétfoszlott fát. Bandi kezével megérintett egy vastag, mohás követ, mely a földből meredezett ki, és érezte a hideget, ami áthatolt rajta. Az idős asszony szorosan követte Mirellát, tekintetével fürkészve a félhomályt, mintha egykori szellemeket keresne a szétzilált otthonban. Borda lassú, megfontolt léptekkel járt előttük, széles vállai feszülten álltak, tekintete élesebb volt, mint valaha.
Minden egyes sarok, minden egyes árnyék potenciális veszélyt rejthetett. Mirella tudta, hogy a falu mögöttük van, de a menedék, amit itt reméltek, nem volt üres. Valami nehéz, szinte tapintható feszültség ült a levegőben. Nem csupán a romok elhagyatott, szomorú emléke, hanem valami sokkal frissebb, éberebb figyelem. Mintha valakik – vagy valamik – néznék őket a repedezett falak mögül.
Borda hirtelen megállt. Egy halk, szinte alig hallható nesz, egy kavics gördülése volt az, vagy csak a képzelet játéka? A csempész egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, fülelve a környezetet. A többiek lélegzetüket visszafojtva várták, mi történik.
Mirella halk suttogással kérdezte: „Mi az, Borda?” A férfi lassan megrázta a fejét, de pillantása továbbra is éles maradt. „Nem tudom. Talán a szél.” De a szél nem járt az alagút mélyén. A remény, mely a forrásnál még oly friss volt, most halványan pislákolt, mint a gyertya lángja a huzatban. A kőház titkai még vártak arra, hogy feltáruljanak, és a feszültség egyre csak nőtt a fojtogató csendben.