A kőház mélyén

A csapat a forrás mohás partjára lépett. A víz, tiszta és hideg, üdítő látvány volt a hosszú, feszült út után. Bandi, bár még óvatos volt, gyorsan letérdelt, és markába merítve ivott. Az idős asszony, akinek arcát fáradtság barázdálta, sóhajtva megkönnyebbülten, követte példáját. Borda állva maradt, tekintete a sűrű famenetet pásztázta, éberen, még akkor is, amikor Mirella megengedett magának egy apró, elégedett mosolyt. A falu közvetlen veszélye mögöttük volt, és az erdő, egyelőre, törékeny fegyverszünetet kínált.
Mirella a fejével intett az alagút sötét szájára. „Itt az ideje, hogy beljebb húzódjunk,” mondta halkan, hangjában a fáradtság mellett határozottság is csengett. Borda bólintott, és Bandi, bár még mindig reszketett egy kicsit, felállt. Az idős asszony szorosan Mirella mögé húzódott. A bejárat mélysége hideg, nedves levegőt árasztott, mintha az erdő szíve suttogna.
A csempész vezetésével óvatosan léptek be a sziklába vájt nyílásba. A holdfény nem ért ide, csak a kint ragyogó ezüstös derengés szűrődött be halványan. Az út azonnal szűkült, és a falak nyirkosak voltak, a levegő pedig nehéz. Minden lépés visszhangzott, felerősítve az apró neszeket, melyek Bandi és az idős asszony idegeit próbára tették. Mirella érezte a feszültséget, de igyekezett nyugodt maradni. Tudta, hogy ez a hely ígér menedéket, de nem adja ingyen a nyugalmat.
Néhány tucat lépés után a járat kiszélesedett, és feltárult előttük az elhagyatott kőház romjainak belső tere. Félhomály uralkodott, csak a bejárat felől beszűrődő kevéske fény engedte látni a vastag, mohás falakat és a beomlott tetőzet maradványait. A levegő állott volt, régi tűz füstjének és nedves kőnek a szagát hozta. A romok között egykoron emberi élet zajlott, most csak az emlékük pislákolt a csendben. A csapat óvatosan lépkedett a törmelékek között, Borda éberen figyelve minden árnyékot és zörejt, ahogy behatoltak az alagút rejtette titkaiba.