A forrás ígérete

Borda a sötét fák közt egy keskeny ösvényre terelte a csapatot. Lábnyomaik elnyelődtek a nedves avarban, a hűvösebb levegő a mély erdőbe vezette őket. Sűrű ágak csak néhol engedtek át ezüstös holdsugarakat, táncoló foltokat festve a földre. Bandi minden neszre összerezzent, az idős asszony szorosan Borda mögött lépdelt. Mirella tekintete pásztázta a környezetet, készen a jelzésre.
„Már nem vagyunk messze,” suttogta Mirella, reményt adva a többieknek. A csempészút szelídebben kanyargott, de a rejtett veszélyek tudata nem hagyta el őket. Borda időnként lehajolt, nem talált gyanús jeleket. A smaragdfényű lény, mely korábban segítette őket kijátszani a falu őrségét, most mintha csak a háttérből figyelte volna útjukat, láthatatlan védelmezőként. A félelem, bár halványult, még mindig ott lapult a szívükben.
Végül, egy sűrű bozótoson átverekedve magukat, megpillantották a forrás tisztását. A holdfény ezüstösen ragyogott a víztükrön, és a frissítő csobogás megnyugtatta a fáradt lelkeket. A tisztás szélén egy hatalmas, sziklából kivájt bemélyedés sötétlett: az alagút erdei bejárata. Ez a rejtekhely a teljes biztonságot ígérte, ahol a kőház romjai és titkaik is odabent rejtőzhettek. A feszültség érezhető maradt, de a forrás és az alagút ígérete elmosta a félelem utolsó morzsáit.