A nedves agyag üzenete

A patakmeder hűvös párája már messziről érezhető volt a sűrű bükkös fái között. Borda résen lévő tekintettel lépett ki a vízparti kavicságyra, ahol a nehéz kerekek mély, friss barázdát vágtak a nedves agyagba. A gázlónál a sekély víz habozva csörgedezett a széles abroncsnyomok körül, egyértelműen jelezve, hogy a szekér alig telt el egy fél órája, hogy átgázolt a túlsó partra.
– Átkeltél már itt valaha, Borda? – kérdezte szorult hangon az idős asszony, miközben óvatosan megállt a csillogó kövek szélén, s riadtan méregette a sötét vízfelszínt.
– Még soha – mormolta a férfi szűkszavúan, miközben baljós gyanakvással kémlelte a szemközti mogyoróbokrokat. – De a nyomok nem hazudnak. Ott kaptattak fel a túlparti domboldalra.
Bandi megállt a sodrás szélén, és leguggolt a vizenyős földsávhoz. A vízfenéken elmosódó kerékvágás mellett egy különös, koromfekete kőre lett figyelmes, amit a szekér nehéz tengelye nyomott mélyebbre a kavicsok közé. Amikor kiemelte a hűs habokból, észrevette, hogy a csiszolt felületén finom, cikcakkos vájatok futnak körbe.
– Ez nem sima patakkő – mutatta fel Bandi halk, izgatott suttogással. – Nézzétek ezt a szabályos mintát!
Az idős asszony önkéntelenül elfojtott egy halk sóhajt, Borda pedig feszülten a kő fölé hajolt. A szokatlan lelet egy pillanatra elfeledtette velük a mögöttük hagyott sötét járatok nyomasztó emlékét. Szorosan egymás mellett, óvatosan lépkedve indultak meg a térdig érő, hideg vízben a túlsó part felé.