Az agyagfal pecsétje

A túlparti nedves agyag cuppanva fogadta a vándorok ázott csizmáját. A meredek kapaszkodón a szekér kerekei még mélyebb barázdákat vágtak a puha talajba, s az elcsúszott földrétegek alatt különös minták bukkantak elő.
Bandi óvatosan a sárba illesztette a patakban talált fekete követ. A cikcakkos vájatok hajszálpontosan illeszkedtek az agyagfalban maradt negatív lenyomathoz. Olyan volt, mintha a szekér oldaláról vagy tengelyéről származó pecsét nyomódott volna a partoldalba, amikor a nehéz jármű megcsúszott a gázlóból való kilépéskor.
– Nem egyszerű teher volt azon a szekéren – sziszegte Borda fojtott hangon, s feszülten pásztázta a fák sűrűjét. A part tetején, a megrepedt földkupacok között egy apró rézszerkezet csillant meg, félig az agyagba temetve.
Az idős asszony riadtan húzta szorosabbra a kendőjét, miközben Bandi kinyújtotta a kezét a nedves agyagból kiálló fémtárgyért. A kiásott szerkezet számlapján lévő jelek kísértetiesen hasonlítottak a föld alatti járatok falán látott szimbólumokra.
A három megriadt vándor szorosan összezárt. Bár a félelem még mindig ott bujkált a tekintetükben, nyilvánvalóvá vált, hogy a szekér nyomai közvetlenül a sűrű bükkös homályába vezetnek, ahol a titokzatos ismeretlen haladt előre.